Amikor nemrégiben meghívtak New Yorkba előadást tartani, egyik előadás a viselkedésről és a viselkedés megváltoztatásának nehézségeiről szólt.
A viselkedés különös dolog és rávenni embereket, hogy változtassanak rajta, soha nem könnyű. Mostanában a viselkedés aktuális téma a kialakulóban levő kerékpáros kultúrákban. Több kerékpáros rossz hatást vált ki azzal, amilyen módon kerékpározik és sok más kerékpáros kifejezetten negatívan viszonyul hozzájuk, amikor kapcsolatba kerülnek.
Általában a rossz viselkedés a megfelelő kerékpáros infrastruktúra hiányát jelzi. A kerékpáros infrastruktúra és profil növelése a forgalom csökkentésének jó útja több módon is.
A városi kerékpározás ismét hétköznapivá válik, ennek a folyamatnak egy érdekes pontjához érkeztünk. A kerékpározás hóbortját, divattá válását éljük meg néhány éve. Minden jel szerint visszatérünk oda, ahol a kerékpározásra úgy tekintenek, mint figyelemre méltó, általánosan elfogadott és lehetséges közlekedési formára.
Habár a trend természete azt mutatja, hogy éppolyan gyorsan el fog tűnni, mint ahogy jött. Fel kell pörgetnünk a városi kerékpározás általánossá válását – kerékpáros kultúra 2.0 – mielőtt ismét elveszítjük.
Ez egy rajz Dánia egyik legkedveltebb szatirikus karikaturistájától és írójától, Storm P.-től. Megjelentetett egy könyvet az újságokban kerékpárosokat ábrázoló karikatúráival és majdnem mindig kigúnyolta őket. Mindennap egyedül kerékpározott. Ez a gúnyrajz a koppenhágaiaknak szólt. A képaláírás: „Koppenhágában, ha el akarsz fordulni, kinyújtod a kezed egyenesen lefelé és balra böksz az egyik ujjaddal. Ez minden közlekedőnek azt jelenti, merre NEM fordulsz.”
Ez a rajz 1953-ból való. A helyzet valamelyest változott.
A koppenhágaiak, ha úgy tartja kedvük, jeleznek, általában kezük bizonytalan felemelésével. Rájöttem, hogy a kívülállók számára ezek a kézmozdulatok nehezen értelmezhetők, de ha úgy töltöd a napjaidat, hogy kerékpárosok százai, ha nem ezrei vesznek körül, ezek a bizonytalan jelzések olvashatóvá, megjegyezhetővé, érthetővé válnak. Megteremtettük a saját vizuális nyelvünket.
Ugyanez a helyzet a hátranézéssel is. Portlandi látogatókkal történő kerékpáros városnézésünk alkalmával egyikük megjegyezte, hogy senki nem néz hátra a válla fölött. Megkértem, hogy nézze meg ismét és ekkor meglátta. Finom fejmozdulat, a periférikus látás, a hallás és az ösztön kombinálásával. Nagyon apró, de nagyon hatékony.
A „helytelen” viselkedés kérdésére visszatérve: létezik, habár inkább butaság. Ha ennyi kerékpárral közlekedő polgár van, a szabályszegés inkább provokáció. Mégis, idősebb polgárok panaszkodnak szerkesztői levelekben arról, hogy „a kerékpárosok” általában gyalogátkelőhelyen gurulnak át vagy fordulnak jobbra piros lámpánál, ami nem engedélyezett Dániában – autósoknak és kerékpárosoknak. Nem veszem be. Akkor kanyarodok jobbra pirosnál, ha nincs gyalogos.
A három év során, amióta Koppenhága kerékpáros kultúráját dokumentálom, megtanultam meglátni azokat a részleteket, amelyeket mások nem látnak. Három éve minden nap feszülten figyelem ezt a kerékpáros kultúrát, és érdekes módon csak négy olyan balesetet láttam, amely kerékpárost is érintett. Kettőben a kerékpáros alacsony sebességnél elesett és a fenekére érkezett. Egy norvég kerékpáros, aki keresztülzúgott egy gyalogátkelőhelyen és elesett, eltörte a lábát. És pár hónappal ezelőtt láttam egy futárt, akit jobb horoggal elütöttek.
Nagy forgalmú csomópont volt. Fékezett, de elütötte az autót, átrepült a motorháztetőn a kerékpárjával együtt és a túloldalon landolt. Felugrott és nekirontott az autónak. A női vezető azon volt, hogy megbizonyosodjon róla, jól van-e, de visszahátrált, látván, a futár milyen módon közelít.
Időközben néhány kerékpáros érkezett a lámpához. Egyikük, egy hölgy felkiáltott: „Hé, átmentél a piros lámpán!” Két másik közbeszólt: „Én is láttam!” Ők a kerékpáros futárhoz beszéltek éppen. Azonnal visszakozott és a sofőr kiszállt az autóból megkérdezni, jól van-e. Jól volt. Lehúzódtak az út szélére kicserélni a biztosítóval kapcsolatos adatokat.
Koppenhágában egy más világban vagyunk. Ez a fő vonal és a „rosszfiúk” kiszálltak, de minden elkezdődött valahol.
Koppenhágai egyenlőség – a kerékpár egyenlő és elismert partner a városi közlekedésben.
Ez az, ahol ma Koppenhága tart. A kerékpár egyenlő partner a városi közlekedésben. Valójában ez minden város célja.
Koppenhágai kezdet – nem szubkultúra/rögtön általánosan elfogadott /nincs negatív reklám
Amikor röpke harminc évvel ezelőtt a koppenhágaiak elindultak az úton, hogy újra felrajzolják a kerékpárt a városképre, és megvívták az ütközetet az autós kultúrával, nem voltak szubkultúrák a kiindulóponton. Nők kisebb számban kerékpároztak, mint férfiak, de nem voltak kerékpáros futár bandák vagy más, ami befolyásolhatta volna a kerékpáros kultúrát. Rögtön az általánosan elfogadottá válásra és a kerékpározás egyenlőségének megteremtésére ugrottunk.
Koppenhágai terjeszkedés – a hétköznapi kerékpározás megteremti a szubkultúrák kialakulását
Az eredmények önmagukért beszélnek és megmutatkoznak a kerékpár pályákon és az utakon manapság. A városi kerékpározás közjószág. Amikor általánosan elfogadottá tettük, elkezdett nőni a szubkultúrák száma és ez a mai napig folytatódik. A hétköznapi kerékpározás magával hozza a kerékpáros kultúra sokszínűségét. BMX, hegyi kerékpározás, versenyegyesületek, később a fixik, és így tovább. Az átlag népességre való koncentrálás pozitív oldala a periférikus csoportok számának növekedése volt.
Párizs, Barcelona és mások – semmi szubkulturális hatás/rögtön általánossá válás/nincs negatív reklám
Ez az a fejlődés, amit Párizsban, Barcelonában és más nagyvárosban láthatunk. A városi kerékpározás hirtelen és határozottan tért vissza a nagyvárosokba, és az első mozgalmárok átlagos polgárok, akik egyszerűen, csak gyorsan el szeretnének jutni A-ból B-be. A bármiféle szubkulturális hatás hiánya azt jelenti, hogy a kerékpározást elsősorban közlekedési módnak tekintik és olyan cselekvésnek, amelyet normális ruházatban megtehetsz. Párizsban például a legtöbb ember, aki használja a Vélib kerékpárkölcsönző rendszert, a metróból érkezik. Azaz az emberek, akiket városszerte kerékpározni látsz, ugyanazok, mint akiket a metrókocsikban láthatsz.
Annak érdekében, hogy Párizsban vagy ezen városok közül bármely másikban kerékpározhass, nem szükséges tudatos döntést hoznod arról, hogy egy „csapat” vagy „társaság” tagjaihoz csatlakozz.
Párizs, Barcelona és mások – a hétköznapi kerékpározás ösztönzi a szubkultúrát/kettős növekedés
Mint Koppenhágában, a virágzó hétköznapi kerékpáros kultúra növekvő érdeklődést szült a szubkultúrák iránt, a kerékpárosbarát város sokszínűségét növelve.
A Velib rendszer indulása óta Párizsban kétmillió kerékpárt adtak el. Érdekességképpen, a legtöbbjük praktikus, klasszikus kerékpár vagy városi kerékpár design és ez a fixi/futár kultúra hiányának köszönhető. Nincs „városi kerékpáros ruházat” vagy hasonló. Bosszantó, ha van egy „városi kerékpáros ruházat”-ot áruló vállalatod, de nagyszerű dolog a városi kerékpározás számára.
New York, USA, Egyesült Királyság és mások – a szubkultúra megelőzi a hétköznapit/nyíltan radikálisok és úttörők
Ha megnézed a helyzetet más kialakulóban lévő kerékpáros kultúrákban, számos szubkultúra erős jelenlétével találkozhatsz, legyen az futárok tömege az olyan városokban, mint New York, vagy versenyzők csoportja sok országban. Legtöbbjük folytatná a kerékpározást még enélkül a jelenlegi, a városi kerékpározás iránti intenzív érdeklődés szakasza nélkül és a kerékpáros infrastruktúra egyre növekvő hálózata nélkül is.
A kerékpáros image monopóliumának évtizedei azt eredményezték, hogy ezen országok közül többnek a lakosai úgy tekintenek a kerékpározásra, mint szélsőséges tevékenységre és a kerékpározást „egyenruhával” és klubokkal, társaságokkal társítják, nem úgy gondolnak rá, mint bárki által művelhető tevékenységre.
New York, USA, Egyesült Királyság és mások – új kerékpárosok a domináns szubkultúrák hatása alatt/igazodás, attitűd stb.
A kerékpár ismételt felbukkanása a városképen új kerékpárosokat hozott az utcákra és sokat közülük befolyásolnak a már meglévő szubkultúrák, csoportnormák és attitűdök. A példájuk egyértelműen meghatározó, akár ragaszkodnak hozzájuk, akár nem. Azzal, hogy kerékpároznak, az átlag népesség szemében a szubkultúra tagjaivá válnak. Gyakran akaratuk ellenére.
A Copenhagen Cycle Chic és a többi hasonló weboldal sikere világszerte a legbiztosabb jele annak, hogy az átlag népesség kiéhezett a más példaképekre, figyelembe véve a kerékpárosokat is. A példaképek a legfontosabbak, ha növekedés tapasztalható.
New York, USA, Egyesült Királyság és mások – akadályozza a hétköznapi terjedését a szubkultúra? gyűjtesz bélyeget?
Az, hogy a szubkultúrák hatással vannak a hétköznapira, nem újdonság. A szubkultúra a hét minden napján befolyásolja a kultúrát, de kevés példa akad arra, hogy egy kis csoport teljesen meghatározza az általánosan elfogadottat. Mindnyájan ráragasztjuk a bélyeget a borítékra és elküldjük a levelet, de kevesen válnak közülünk bélyeggyűjtővé.
A kérdés az, hogy hány szubkulturális kerékpáros csoport határozza meg a városi kerékpározás növekedését a domináns szélsőséges attitűdjével. Hogy tudjuk elválasztani a kerékpáros képet a szubkultúrától és hétköznapivá tenni?
New York/USA/Egyesült Királyság és mások – viselkedj! kihez szólnak a kerékpáros viselkedéssel kapcsolatos kampányok?
Viselkedési kampányokat látunk feltűnni, amelyekben azt mondják a kerékpárosoknak, hogy „viselkedjenek”. Nem kétséges, hogy ha a városi kerékpárosok el akarják érni, hogy egyenrangúként tiszteljék őket a forgalomban, az olyan egyszerű dolgok, mint a piros lámpánál történő megállás, fontosak. (Semmi nem rosszabb, mint egy Párizshoz hasonló városban megállni a piros lámpánál és meglehetősen jól viselkedni.)
Sajnos a kerékpáros szubkultúrák domináns természete megnehezíti, hogy a városi kerékpáros kultúra részévé váljanak és a kerékpár, mint a forgalom része nézetet eladják a szkeptikusoknak. A kialakulóban levő kerékpáros kultúrák tagjainak többsége csak a szélsőséges csoportok agresszív magatartását látja, és az alapján ítéli meg a kerékpározást, amilyen módon ezek az egyének közlekednek a városban. Eljutottunk odáig, hogy úttörőkből teherré váltak, amennyiben a kerékpározás ismételt tömegessé tétele a cél?
Ha viselkedési kampányokat készítesz kerékpárosok számára, problémát jelent a célcsoport meghatározása is. Kihez szólsz? Bele tudsz préselni minden kerékpárost egyetlen kategóriába? Az anyát a gyermekülésben ülő gyermekével vagy az adrenalin hajtotta „városi harcos”-sal együtt? Nem. Azok a kampányok, amelyek az „összes” kerékpárost célozzák, azt kockáztatják, hogy elidegenítik azokat az új kerékpárosokat, akik a kerékpározás ismételt tömegessé tételének kulcsai. A legtermékenyebb hajtásokat a rózsabokron.
A kerékpárosok tiszteletének kivívása/kerékpáros kultúra – kerékpárosok egyenlőként való kezelése és a kultúra elválása a szubkultúrától
Amennyiben ez a célunk, a városi kerékpározás képét szükséges eltávolítani a szubkultúráktól annak érdekében, hogy megmutassuk az átlag lakosságnak, hogy a kerékpár és az emberek, akik rendszeresen közlekedési eszközként használják azt, az átlag élethez tartoznak. Nem kétséges, hogy fájdalmas lépés ez, hiszen sok helyütt a kerékpáros karakteréhez a szűkmarkú kisember képét társítják. Azonban amennyiben a Közös Jó kerül előtérbe, szükségessé válik ez a lépés.
kizárólag kerékpárosoknak szóló magatartási kampányok még jobban elősegítik marginális csoportként és szubkultúraként történő kezelésüket
a kampányokat az összes közlekedési résztvevő felé vagy a legveszélyesebb/legdestruktívabb résztvevők, az autósok felé kell célozni
A kerékpárosoknak szóló viselkedési kampányok indítása csak azt szolgálja, hogy folytatódik a kerékpározás marginalizálódása és megerősíti azt a tévhitet, hogy a kerékpározás nem bárki által művelhető dolog és még mindig csak szubkultúra.
Magatartási formákat mutatni kerékpárosoknak nem szolgál jó célt, ha nem mutatod meg az adott formát ugyanakkor a többi közlekedőnek is. Azok a viselkedési kampányok, amelyek mindenkinek szólnak, kivonják a kerékpárosokat a figyelem középpontjából és a kerékpárt a megfelelő helyre helyezik a közgondolkodásban.
Ha a viselkedési formák mutatása a te dolgod, akkor a városok és községek legveszélyesebb és legártalmasabb elemein mutasd meg: az autókon. Felismerve, hogy létezik egy „elefánt a porcelánboltban” és a megfékezésére hozott intézkedésekkel a hangsúlyt így logikusan és korrekt módon a legnagyobb problémára helyezed.
A sebességhatárok csökkentése, a forgalomcsillapító intézkedések, stb. mind segítik a kerékpározást éppúgy, mint a közegészségügyet a légszennyezés csökkentése, kevesebb baleset és kevésbé komoly balesetek által, élhetőbbé teszik a városokat és így tovább.
Amikor megszólítasz egy szubkultúrát, nehéz feladatba kezdesz. A szubkultúráknak – és a kerékpározás sem kivétel, akár fixikről, akár mezbe öltözött kerékpárosokról van szó – megvannak a saját kódjaik és nyelvezetük. Büszkék arra, hogy különböznek és gyakran a városképre gyakorolt különleges hatásukkal határozzák meg magukat. A külső környezetük – autós kultúra, stb. – sokféle módon hangoztatja a feltételezett – vagy valós – attitűdjeiket és demonstratív szerepüket.
Nem jutsz messzire, ha megmondod nekik, hogy viselkedjenek. És az új kerékpárosok alternatív szerepmodellek hiányában valószínűleg hasonlóan éreznek, ha hozzájuk szólsz. Vagy megerősíted az undergroundhoz való kötődésüket, vagy eltávolítod őket.
Kerékpárosok egyenlőként való kezelése sokkal előnyösebb, mint rávilágítani, hogy ők különlegesek vagy mások, különösen, ha olyan sok új kerékpárossal foglalkozol, hogy az már rég nem underground.
Van egy fontos szociológiai szempont, amelyet érdemes figyelembe venni. Ha egy underground csoport látja, hogy a választott kultúrájuk általánosan elterjedtté válik, gyakran haragot szül. „Évekig csináltam, most meg mindenki ezt csinálja!” Ez nem segíti a városi kerékpározás általánossá válását. Részlet egy nemrég megjelent New York-i újságcikkből:
„Határozottan van egy rossz oldala a kerékpározásnak, ha az divathóborttá válik.” Ha kiengedsz egy ingadozó tömeget, bizonytalan divatozókat a város utcáira mindenféle valós tudás nélkül a forgalomban történő kerékpározásról, balesetek történhetnek (és valószínűleg fognak).
A tapasztalat fontos, az biztos. De ez a „purista” megtámadása más kerékpárosoknak. Ez a bélyeggyűjtők utánzása, akik felbélyegzik a nagymama karácsonyi képeslapját, de nem helyezik el olyan gondosan a bélyeget a borítékon, mint ahogy a bélyeget szeretők teszik.
De tudod mit? Azok, akik számára új dolog a vidámparki vad száguldozás, tartanak ki leginkább. A bizonytalan nem feltétlenül veszélyes. Ha engem kérdezel, a Copenhagen Cycle Chic szlogenje – Stílus a sebesség felett – a legnagyszerűbb közlekedésbiztonsági jelmondat a kerékpározás történetében. Irritáló lehet a puristák számára, akiknek most őrültebb módon kell kerékpározniuk, hogy elkerüljék az új akadályokat a számukra korábban szent városi területeken. De tényleg, kit érdekel? Ez a demokrácia és a demokratizálás.
Számtalan e-mailt kaptam a blogom olvasóitól, akik az ellenségeskedésről meséltek. Csak olvasd el ezt a Cycle Chic mozgalom ellen szóló hantát. Az underground egyes részei lázadnak az általános ellen. Pont, mint 100 évvel ezelőtt tették, amikor a gazdagok látták, amint díjazott játékszerük – a kerékpár – általánossá válik. Gúnyolódtak, nevetgéltek, köpködtek a kerékpározó munkásokra és asszonyokra. A történelem megismétli önmagát.
Minden amellett szól, hogy ragaszkodjunk a fegyverünkhöz és folytassuk a munkánkat annak érdekében, hogy a kerékpárt visszaadjuk az embereknek. Egyszer már működött. Ismét sikerülni fog.
A cikket eredetileg Mikael Colville-Andersen írta, és elolvashatjátok eredeti környezetében is.
