A CARMA (Cycling Awareness Raising and Marketing) projekt végéhez közeledve Október 2-6. között Pármában találkoztunk külföldi partnereinkkel, hogy összegezzük az elmúlt fél év történéseit, tapasztalatait, továbbá elkezdjük a felkészülést a jövő áprilisi projektzárásra.
A Magyar Kerékpárosklubot ezúttal Kilián Zsolt közlekedésmérnök kollégánk képviselte. Az ő rövid szubjektív beszámolóját olvashatjátok most.

Vonattal indultam Pármába hétfőn kora este. Úgy terveztem, hogy a bécsi átszállás után Bolognáig végigalszom az utat (elvégre ezért foglaltam hálókocsiba helyet), de ez nem volt ilyen egyszerű… A foglalásom kerek egy hónappal korábbra szólt :-) Szóval érdemes a József Attila utcai jegyvásárláskor még a helyszínen ellenőrizni, hogy azt kapjuk-e, amit előtte 10 percig könyörögve kértünk.

Kedden reggel érkeztem Pármába. A csomagok gyors lepakolása után többnyire azzal töltöttem a napot, hogy bringáztam, fényképeztem, szemléltem a közlekedőket… Nagyon érdekes és tanulságos volt. A fotók egy része elérhető itt: FLICKR

A szűk környéken közel 200.000-en laknak, a Milánó – Piacenza – Parma – Modena – Bologna tengelyen az ipar és a mezőgazdaság formálja a tájat. A közúti és vasúti közlekedés is magas színvonalú, bár a közlekedési kultúrájukra ugyanez nem mondható el. Olaszok, na.
A vasútállomás mellett fedett, őrzött, kétszintes (double decker) kerékpártárolóra lettem figyelmes, de a hivatalos tároló mellett a létező összes korláthoz és oszlophoz is voltak láncolva ilyen olyan drótszamarak, ami már sejtetni engedte, hogy rengeteg bringással fogok találkozni a következő napokban…  és tényleg!

A történelmi belvárosban alig vannak aszfaltozott utak, de meglepő módon gépjármű is alig. A városvezetés már évekkel ezelőtt kamerarendszert telepített a pármai „Kiskörútra”. A gyűrűn belülre csak engedéllyel lehet behajtani. A közösségi közlekedést elsősorban buszokkal oldják meg, van hagyományos és gázüzemű, de troli is. A külvárosban tett rövid látogatásaim során persze találkoztam az olaszok autók iránt szenvedélyével (és valljuk be, egyes modellek tényleg művészeti alkotásként is megállják helyüket), továbbá legendásan vakmerő, már-már veszélyes vezetési stílusával…
A városházán belül működik egy különleges kis csapat, akik az InfoMobility név alatt segítik a helyi mobilitási igények minél kényelmesebb és költséghatékonyabb kielégítését. A buszmegállókban van valós idejű utastájékoztatás, a járatok a vasút ütemes menetrendjéhez lettek igazítva, működik car-sharing (tehát szükség esetén a belvárosban lakók könnyen és olcsón tudnak "bérelni" autót), közbringa (ún. public bike rendszer, amit itt Barcelonához hasonlóan csak a helyiek tudnak használni) és hagyományos kerékpárkölcsönző is. Az InfoMobility volt amúgy a házigazdánk, akik hatalmas lelkesedéssel és odaadással fogadtak bennünket (Göteborg, London, Riga, Eindhoven, Bologna, Budapest képviselőit). A városházán találkoztunk az újonnan választott polgármesterrel, aki a nyelvi nehézségek miatt csak röviden tájékoztatott minket az elképzeléseiről, de ezt úgy tudnám összefoglalni, hogy Pármában a kerékpározás (la bicicletta) volt, van és szeretnék, ha még több lenne!

Szóval kontextusba helyezve a dolgokat, ebben az elbűvölő olasz kisvárosban az emberek nemtől, kortól és politikai hovatartozástól függetlenül úgy tekintenek a kerékpárra, mint a városi mobilitás természetes és kívánatos  eszközére. Ha éppen nincs kéznél a saját, akkor ott a kék közbringa vagy inkább gyalogolnak egyet.
Meg kell hagyni, jól éreztem magam, amikor Pármában bringáztam. Számomra a bringázás talán legfőbb mérőszáma az, hogy a kerékpárral közlekedők között milyen arányban vannak jelen a kiskorúak és az idősebb generációk és itt ez az indikátor nagyon pozitív képet fest a városról és a városlakókról egyaránt.
Persze az éremnek két oldala van. A város közlekedési koncepciójában ugyan kiemelt helyen szerepel a ’la bicicletta’, de műszaki szemmel nézve csapnivaló a kerékpáros infrastruktúrájuk. Úgy értem ezt, hogy a dán-holland praktikus és racionális tervezési elveknek teljesen ellent mond, hogy a buszmegállók mögött, a folyópart mentén, a posta bejáratánál vagy a körforgalom mellett a járdát akár teljes egészében egyoldali kétirányú bringaútra festették fel és véleményem szerint ezt gyalog-kerékpárútként feltüntetni nem szép dolog.
Ugyanakkor a pármai emberekről azt is megállapítottuk barátainkkal, hogy csiga lassúsággal tekernek és szeretnek csengetni…  A csengetés lehet köszönés, figyelmeztetés, vagy egy nagyobb kátyú is persze.
A rengeteg konfliktuspont ellenére nem tapasztaltam jelentős problémákat. Az autósok és a gyalogosok is előzékenyek vagy simán türelmesek a bringásokkal szemben. Talán azért, mert mindenki tudja, hogy milyen a másik szerepkörben lenni. Próbálnak figyelni egymásra és amikor ez nem sikerül, akkor „az okos enged” és a szamár sem szenved. Különben elég szerencsétlen szituációkhoz vezet, ha elütöm a szomszédot csak azért, mert épp volt fontosabb dolga is, mint a piros lámpát figyelembe venni. A paradicsom és a Ferrari is piros, ez errefelé nem jelent plusz információt az embereknek… Eszembe jutott Bacsó Péter filmjéből az a bizonyos kinyilatkoztatás: „A bicikli nálunk világnézet. Ott állunk meg és oda megyünk, ahova akarunk. Nem kell vonatjegy, nem kell benzin… Azon kívül olyat érzünk fiacskám, amit te még sosem: a teljesítmény örömét.”
Ezért aztán az olaszok próbálnak is teret engedni a kerékpárnak… Ha nem is tökéletes, de legalább színes és feltűnő infrastruktúrával, továbbá állandó marketingtevékenységgel. A projekt ez utóbbihoz nyújt számunkra is támogatást.

A Csepel jóvoltából egy összecsukható kerékpárral indultam Pármába, amit ezúton is hálásan köszönök az egész csapatuknak. A 2013-as Mini16 fehér prototípusával az elmúlt 2 hétben több, mint 2000 km-t tettük meg közösen és egy-két apróságot leszámítva bele is szerettem. Rengeteg ember szólított le az utcán és 10-ből 9-nek az volt az első szava, hogy szupercuki. A maradék 1 pedig portás, kalauz, BKV jegyellenőr vagy biztonsági őr beosztásban végezte a munkáját… Volt, hogy „elfelejtettem” összecsukni és úgy mentem be a turisztikai irodába (a 16-os kerekek miatt tényleg megdöbbentően picinek tűnt számomra és ragyogóan tiszta is volt még akkor), az Euronight vonatokon (de csak azokon) a kalauzok a pokolba kívántak, a budapesti metróba pedig csak akkor lehet levinni, ha be van csomagolva, különben balesetveszélyes… Még szerencse, hogy csomagolóanyagnak a széldzsekimet is elfogadta a kedves hölgy. Az olaszok pedig arra kérik a tervezőket, hogy tegyék rá termékeikre a piros fehér zöld trikolort, mert Milánótól Bolognáig felemelt bringával sétálnak majd vele, a’la Critical Mass.