Az eredeti cikk a Strong Towns oldalán A Life Without Car Ownership: The Challenges Are Not What I Thought They’d Be! címen jelent meg , szerző: Emma Durand-Wood, Eredeti publikáció: 2023. augusztus 31. A fordítást Erdős Zoltán készítette. Csatlakozz te is fordítócsoportunkhoz, hogy minél több külföldi jó példát, újító gondolatot mutathassunk be!

Ez a cikk a háromrészes sorozat második része. Olvasd el az első részt itt és a harmadik részt itt.

Az egyik ellenérv az autómentes életre egyszerűen logisztikai. Néha szeretnénk messzebb biciklizni, de az előrejelzés vihart jelez. Vagy nincs elérhető bérautó. Vagy a megrendelt taxi egyszerűen nem érkezik meg.

Az élet kisgyerekekkel, akiknek kötelező a gyerekülés, egy másik kihívás. Senkit sem hibáztatnék azért, mert nem akar foglalkozni olyan gyerekülésekkel, amelyek nincsenek állandóan az autóban.

Még ma sem hiszem, hogy akkor adtuk el az autónkat, mikor még mindkét gyereknek kellett az ülés, de valahogy mégis megoldottunk mindent.

Amit viszont nem láttam előre, hogy pár hátrány egyszerűen érzelmi-pszichológiai.

A járvány közepén rájöttem, hogy egy autó nemcsak egy autó, hanem privát menedék is lehet. Bizonyos napokon éheztem arra, hogy csak egy órára egyedül legyek, vagy egyedül telefonálhassak. Olvastam arról, hogy a lezárások alatt sokan ezt úgy oldották meg, hogy csak beugrottak az autóba kocsikázni, amit persze mi már nem tehettünk meg. (Nem is beszélve a kizárólag autóval használható COVID tesztállomásokról.)

Előfordul, hogy korlátozásnak hat, amikor nem tudunk csak úgy beugrani az autóba, hogy hirtelen elmenjünk valahova. Egy autófüggő helyen felnőve, amikor a jogosítvány a tinédzserek szemében a szabadság és függetlenség szimbóluma, nagyon sok kedves emlékem van arról, amikor barátokkal céltalanul autózunk, miközben a tökéletes válogatás szól a kazettáról vagy a CD-ről, az obligát éjszakai fagyival az éttermek autós behajtójában. Bár már nem élvezem ezt az életmódot, a nosztalgia mégis nagyon erős.

Aztán ott vannak a vendégségek. Mikor messziről [repülővel] jönnek vendégeink, rossz érzésem van, hogy nem tudok nekik felajánlani egy fuvart vagy egy autót. És nem mindig működik az, hogy mások kövessék a mi közlekedési szokásainkat. A jó vendégség számomra azt jelenti, hogy a házigazda a vendégeknek kényelmes tartózkodást biztosít, és nálunk a városban sétálni vagy buszozni nem feltétlenül kényelmes.

A kölcsönösség is kritikus pont, mivel nem tudok felajánlani helyet az autómban, és rossz arra gondolni, hogy nem akarom viszonozni az ő kedvességét. Erre nagyon érzékeny vagyok, mert nem az anyagi helyzetem, hanem a saját döntésem miatt vagyok ebben a helyzetben.

Számos olyan élethelyzet van, amikor a saját autó egy rövid út erejéig életbevágó lenne. Például ha a gyerek egy szülinapi buliba megy, vagy a bébiszittert hazavinni késő éjjel. Ahogy azonban a közösségi autózás fejlődik a városunkban, ez bizonyára egyre könnyebbé válik.

Vagy egy másik furcsaság: néha az autóbérlés lenne a legegyszerűbb, de mivel annyira hozzászoktunk a kiadások előzetes felméréséhez, ez néha megbénít minket.

Mi az, ami teljesen váratlan volt?

A legnagyobb kihívás még csak nem is kapcsolódik ahhoz, hogy hogyan jutunk el A-ból B-be. Hanem az, hogy az ismeretségi körünkben legalább egy jármű a háztartásban a normális, és mi kilógunk ebből.

Alapvető eltérés van abban, hogy mit tekintünk normálisnak. A hétköznapi életünk teljesen gondtalanul telik, de amikor másokkal kell együttműködni, vagy nem rutindolgokat csinálunk, az sokszor bonyolult.

Fiatalabb koromban öt évet töltöttem Vancouverben, ami egy igazi tömeg- és aktív közlekedési fellegvár. A barátaim közül szinte alig valakinek volt autója, és mindannyian ugyanúgy gondolkoztunk arról, hogy hogyan közlekedünk. Gyalogoltunk, buszoztunk, metróztunk, taxiztunk, és néha telekocsiztunk.

Itt Winnipegben a város nagy részén az autózás az alap. Ha másképp mész, az abnormális vagy radikális. Például van egy alapvető utálat a taxizással szemben. A winnipegiek notóriusan háklisak, de ez még annál is rosszabb. Sokan szerintem azt is elfelejtik, hogy lehet ilyet. Ahogy az Uber és a Lyft egyre elterjedtebb, talán ez az utálat oldódik.

Ahogy korábban említettem, próbálom a saját közlekedési választásaimmal nem terhelni másokat. De kedves és jószívű ismerőseim gyakran aggódnak amiatt, hogy busszal megyek, különösen éjszaka egyedül, annak ellenére, hogy rendszeresen teszek ilyet és nincs semmilyen negatív tapasztalatom. Próbálok arra koncentrálni, hogy ezek a reakciók alapvetően a szereteten alapulnak, de ugyanakkor emlékeztető is, hogy mennyire mélyen beépült az autófüggőség a kultúránkba, és mennyi apró lépés szükséges ahhoz, hogy megfordítsuk.

Amikor erre gondolok, a nagy, váratlan kihívások nem azért vannak, mert nincs állandó hozzáférésem egy autóhoz. Inkább abból fakadnak, hogy hogyan épült fel a város és ez hogyan formálta a szokásainkat és az elvárásainkat.

Íme egy példa: azok a helyek, ahova enni, vásárolni, kikapcsolódni járunk nem feltétlenül egyeztnek a többiekével, egyszerűen a közlekedési szokásaink miatt. Most olyan helyekre szeretek járni, ahova könnyű gyalog, biciklivel vagy busszal eljutni, ahelyett hogy oda járnánk, ahol sok parkolóhely van. Szeretek a belvárosba járni, mert busszal egy ugrás: 10 perc és rengeteg lehetőség közül választhatok, akiket szívesen támogatok is az ott elköltött pénzemmel. Viszont sok itteni elkerüli a belvárost egyszerűen azért, mert nem szeretnek fizetni a parkolásért, illetve azt gondolják, hogy nehéz lesz parkolót találni.