Azt hihetnénk, hogy a kerékpározástól való félelem olyan ördögi kör, amelyből szinte lehetetlen kitörni, hacsak a kerékpározás gyakorlatát nem sikerül átültetnünk egy másik helyre, és „új”, „biztonságos” körülmények között gyakorolnunk. Ez a rész a közelmúlt olyan kísérleteivel foglalkozik, amelyek ilyen új, biztonságos kerékpározásra alkotott terek kialakítására irányultak.

A huszadik század legnagyobb felében az Egyesült Királyságban a kerékpározás nagyrészt az úttesten történt. Az uralkodó és széles körben elterjedt nézet szerint a (csökkenő számú) kerékpáros együtt közlekedik az (egyre növekvő számú) autóval, teherautóval, busszal és taxival.  A halálos veszélyt magában hordozó motorizált közlekedésben történő kerékpározás magától értetődő volt, és a kerékpáros mindennapi élményeihez tartozott. Azonban az elmúlt évtizedben a kerékpáros stratégiákkal és infrastruktúrával kapcsolatban alapvető változások álltak be.

Kerékpársávokat létesítettek keresztül-kasul Nagy-Britanniában. Sok kerékpársávot az úttesten vezetnek: a fehér vonal és a színes festék célja, hogy határvonalat létesítsen a motorizált forgalom és a kerékpárosoknak fenntartott tér között.

Bár gyakran kritizálják és kinevetik, a jól létesített kerékpársávok a kerékpárral megtett utat vonzóbbá, azaz gyorsabbá, könnyebbé, biztonságosabbá, egyszóval kellemesebbé teszik.

Az Egyesült Királyságban az elmúlt években nagyszámú, nem úttesten vezetett kerékpárutat is létesítettek, amelyen a kerékpárosok nem a motorizált forgalommal közlekednek együtt, hanem sétáló emberekkel, kutyákkal és lovakkal (részletesen lásd: Cotton 2004). Sok ilyen utat a Sustrans fejlesztett ki és népszerűsít, amely a fenntartható közlekedés ösztönzésére létrehozott non-profit szervezet (lásd: Sustrans 2000; www.sustrans.org.uk). Az ilyen utak középpontjában a kerékpáros figurája áll, és kétségtelenül hozzájárultak a kerékpározás iránt tapasztalható hatalmas érdeklődéshez és a kerékpárosok növekvő számához. (Peace 2004; Sustrans 2006).

Mindazonáltal a kerékpárutak népszerűségének akaratlan hozadéka, hogy a kerékpározásról kialakult általános elképzeléshez hozzájárul, hogy annak „biztonságos” és kellemes helyen kell történnie (a témával kapcsolatos vitákat kerékpáros döntéshozói körökben lásd: Rosen 2003; Jones 2004). A „normál” úttesten nem lehet biciklizni. Az úttest félelmetes.

Érdemes itt említést tennünk a brit kerékpáros szervezetek között régen fennálló vitákról a kerékpárutakkal kapcsolatban. A huszadik század közepe táján a brit utak megpróbálták egyszerre kiszolgálni az autókat és a kerékpárosokat.

A Kerékpárosok Túraklubjának kiadványa, a „Biztonság az utakon: az igazságos és egészséges stratégia” (CTC n.d.b[c.1935]) szerint: 'Gyakran elhangzik, hogy nem fér el mindenki az utakon, és a kerékpárosnak ott nincs helye. Az egyetlen olyan közlekedési eszköz, amely nem képes biztonsággal használni az útjainkat, a nagysebességű motorizált jármű, amely számára külön sztrádákat kell építeni.” Az ezt követő harcokban, hogy kit kell kitiltani az utakról, a kerékpárosok végül „győztek”, megépült az autópálya-hálózat, amelyért olyan sokat kampányoltak.

Mindazonáltal a motorizált forgalom gyors növekedése azt jelentette, hogy nem volt visszatérés a kerékpározás „aranykorába”, és hiába remélték, hogy az autópályák elterjedésével, az autók eltüntetésével az utakról ez lehetségessé válik. Az 1930-as években kifejeződő vélemények a kerékpárosszervezetek részéről ellenezték a kerékpáros száműzését a kerékpárutakra, és a hasonlóság a manapság kifejeződő véleményekkel szembetűnő. Például a „Tegyük biztonságossá az utakat: a kerékpáros véleménye” című pamfletben az alábbiakat olvashatjuk:

"Elkerülhetetlen a következtetés, hogy a legtöbb embert és szervezetet, akik a szeparált kerékpárutakért küzdenek, nem a jóakarat vagy együttérzés motiválja, bár bevallásuk szerint valószínűleg egyetlen gondjuk a kerékpáros jóléte… A kerékpárút-propaganda nagy része azon a vágyon alapul, hogy a kerékpárost eltűntessék az útról. Ezért általában a kerékpárút iránti igényt gyakran kíséri a javaslat, hogy használatuk legyen kötelező. Ez pedig komoly fenyegetést jelent a kerékpározásra.”
Cyclists' Touring Club 1937, 11-12

Természetesen, ma más már a helyzet. Valószínűleg magától értetődik, hogy sokan, akik félnek az úttesten biciklizni, máshol szeretnének kerékpározni. Nem meglepő, hogy a szeparált kerékpárúton történő biciklizés, és nem csupán a szabadidős célú kerékpározás „forgalommentes utakon”, hanem a BMX, a hegyikerékpározás, a cyclo-cross, a trial és a pályakerékpározás egyre népszerűbb. Azonban a forgalomtól szeparált utakon történő kerékpározás azt is magával hozza, hogy az elvárások szerint csupán ezek a helyek valók biciklizésre.

Az úttest egyre kevésbé lesz kerékpározásra alkalmas helynek tekinthető: olyan, mintha a  kerékpározás nem oda tartozna. Az érzékenység, amelyet ezzel kapcsolatban a kerékpárosok tanúsítottak 70 évvel ezelőtt, nincs is olyan messze tőlünk. 2006-ban a KRESZ módosításának tervezete kötelezővé tette volna a szeparált kerékpárutak használatát. Ezeket a javasolt módosításokat a kerékpárosok ellenezték, a CTC vezetésével, mindazonáltal beszédesek arra nézve, hogy a „vonzó” alternatívák hogyan érik el azt, hogy a kerékpáros még inkább persona non grata legyen az utakon. A „normális” fogalma átalakul, és kevésbé normális az utakat kerékpározásra alkalmas helynek tekinteni.

Közben az úton tekerés egyre több ember számára félelmetes perspektíva. Az utakra jellemző körülmények bármilyen szükséges, objektív megváltoztatása, és a szeparált kerékpárutak építése fokozza az emberek félelemérzetét az úton történő kerékpározással kapcsolatban. Ráadásul a kerékpárutak népszerűsítése táplálja ezt a félelmet. A Sustrans reklámanyaga például egy olyan jelzőt használ, amely az angol kerékpározás-népszerűsítő kampányok során félelmetes hatalomra tett szert, és ez a „biztonság”. Az egyik toborzó szórólap arra hívja fel az embereket, hogy „segítsenek biztonságos, és vonzó kerékpárutakat építeni a környékükön” (Sustrans n.d., kiemelés tőlem).

Így eléggé vitathatóan a mai fiatalok abban a hitben nőnek fel, hogy ha kerékpároznak is, az az autóktól távol történik. Természetesen helytelen lenne azt gondolni, hogy ezekkel az érzékeny pontokkal kapcsolatban nincs vita. A kerékpáros aktivisták egyre inkább hangsúlyozzák, hogy a mai fiatalokat meg kell tanítani az úttesten kerékpározni,  és az állami támogatásokat a közelmúltban egyre inkább ilyen célokra is megítélték. Azonban a konfliktus, hogy hol van a kerékpár helye tulajdonképpen még mindig olyan vitákat gerjeszt, amelyek ezt a témát a mobilitással és fenntarthatósággal kapcsolatos viták középpontjába helyezik jócskán a huszonegyedik században is. Emellett érdemes megjegyezni, hogy a kerékpárút szeparálása az úttesttől a félelmet a kerékpározásról a kerékpárosra helyezi át. A szeparált kerékpárutakon a kerékpáros többé zsigerből nem fenyegetett vagy veszélyeztetett, hanem ehelyett a lassabban mozgó, komótosabban haladó közlekedők számára válik veszélyforrássá. A félelem forrása a gyakorlatról a gyakorlóra helyeződik át.

Mielőtt folytatnánk a kerékpáros félelmének témáját, szeretném röviden összefoglalni ezt a részt. A közlekedésbiztonsági ipar, a sisakviselést propagáló kampányok és bárki, aki szeparált kerékpárutat reklámoz hozzájárul ahhoz, hogy a kerékpározást, különösképpen az úttesten történő kerékpározást veszélyes gyakorlatnak tüntesse fel.

Más szóval a kerékpározást azok a próbálkozások teszik „veszélyessé”, amelyek célja a kerékpározás „biztonságossá” tétele. Az általam tárgyalt minden esetben (talán akaratlanul is) közrejátszik a kerékpározástól való félelem előidézésében. Ez a félelem a kerékpározástól megakadályozza azt, hogy az emberek kerékpározzanak, és ha az emberek nem kerékpároznak, a kerékpározástól való félelem újratermelődik. A továbbiakban szeretnék közvetlenül is foglalkozni egy olyan témával, amire eddig csupán céloztam, mégpedig azzal a jelenséggel, mikor a kerékpárost tekintik félelmetesnek, és ezáltal a kerékpározástól magától is félnek.
 

Irodalomjegyzék

• Cotton, N. (2004) Traffic-Free Cycle Trails (Frome: CycleCity Guides).
   
• Cyclists' Touring Club (n.d. b [c.1935]) Road Safety: a fair and sound policy (London: Cyclists' Touring Club).
   
• Cyclists' Touring Club (1937) Making the Roads Safe: The Cyclists Point of View (London: Cyclists' Touring Club).
   
• Jones, T. (2004) ‘Household Travel Behaviour Adjacent to the National Cycle Network: the Network's Role in Encouraging Utility Cycling', paper presented to Cycling and the Social Sciences Symposium, Centre for Mobilities Research, Lancaster University.
   
• Peace, R. (2004) 'Damned Lies and Statistics', in Cycle, August/September, 20-2.
   
• Rosen, P. (2003) How Can Research into Cycling Help Implement the National Cycling Strategy? Review of Cycling Research Findings and Needs, (University of York: Science and Technology Studies Unit).
   
• Sustrans (2000) Millennium Miles: The Story of the National Cycle Network, (Wilts: Good Books).
   
• Sustrans (2006) The National Cycle Network: Route User Monitoring Report To End of 2005 (Bristol: Sustrans).
   
• Sustrans (n.d.) Help us build safe attractive cycle routes in your area (Bristol: Sustrans).

Dave Horton cikksorozata:

• Félelem a kerékpározástól 1. rész: Bevezetés
• Félelem a kerékpározástól 2. rész: A kerékpározástól való félelem felépítése
• Félelem a kerékpározástól 3. rész: A sisakviselést népszerűsítő kampányok
• Félelem a kerékpározástól 4. rész: Új biciklis terek
• Félelem a kerékpározástól 5. rész: A kerékpározás elidegenítése