Bam(!) zárótúra, Ráckeve, 2014.06.22.

A vasárnapi túra résztvevői közül valószínűleg páran nem „hiavatalos” Bam(!)olók voltak , ennek ellenére mindennap Bam(!)olnak- legalábbis azok, akiket ismerek.
A Kerékpárosklub Dél-pesti területi szervezetének rendezésében, a tavalyi túrához hasonlóan, reggel 9-kor találkozott a társaság. Sokan gyűltünk össze, akik a legkülönbözőbb módon értesültek az eseményről, vagy a dél-pesti levelezőlista, vagy a facebook, vagy a túratárs oldal, vagy egyszerűen csak szóbeszéd révén.
A szokásos negyedórás várakozás után indultunk, Pesterzsébetről Soroksárra, a város talán legjobb turisztikai kerékpárútján, aszfalton, csendes és természet közeli helyen.
Sajnos 4 km után véget ért a jó világ, Soroksárra túl hamar leértünk, még nem volt kész az új út. Na, majd mire jövőre újra megyünk, már kész lesz. Az építkezés rövid szakasza után következett az első murvás szakasz, ahol az egyetlen országúti kerékpár hátrányba került, hiába volt szép és könnyű a bicaj. Az M0 híd dunaharaszti oldalán megvártuk Dórit és Jakit, akinek a leeső lánca volt az egyetlen műszaki probléma az egész túra alatt. Ezen a helyen volt a túra hegyi kritériuma is, fel az hídra, 10%-os emelkedővel ez a szakasz meredekebb a dobogókői útnál.
A híd túlsó oldalán már várt minket Pontagy, aki megerősítette az országútis frakciót. Egymás után kezdtek az emberek a szendvics készleteit csökkenteni, így a szünet kicsit hosszabbra sikeredett. Következett az autóbosszantó szakasz, gondolom nem egy vezető mormogott csendben, amikor egy majd 30 fős bringasort kellett megelőzni. A szigetszentmiklósi Dunapart mellett vezetett utunk, végül a Taksonyi híd előtt volt a tervezett reggeli szünet. Kati már türelmetlenül várt minket. Egészséges és egészségtelen táplálék-utánpótlás egyaránt kerület az asztalokra. Vízvételi lehetőség is van, de sajnos ezen a helyen hiányzik egy olyan melléképület… Jó, ha az ember, akkor ér oda, amikor nyitva van az étterem a kis út túlsó oldalán, ahol egy százasért elvégezheti a folyó ügyeket.
A tervezetthez képest csak 5 perccel később indultunk tovább. A taksonyi hídra felkanyarodni általában nem is olyan egyszerű, most Velo vállalta az önkéntes rendőr feladatát, rikító zöld trikójával és magas testalkattal megálljt parancsolt az autóáradatnak. A híd után a csapat legfiatalabb tagja, a hétéves Lackó már végre saját kerékpárral folytatta az utat. A szerelés néhány perc időt igényelt, majd apa és fia utánunk robogott a Dunavarsányi üdülőterület aszfaltos útján. A kiírásban is szerepelt, hogy lesz egy földutas szakasz, ott az outisokat előreengedtük, hogy minél kevesebb fenékfájdalom mellett jussanak túl ezen a 2 km-es szakaszon. De ők úgy érezték, akkor járnak a legjobban, ha a legkevesebb időt töltenek a nyeregben, ezért úgy beletapostak, hogy csak na.
Majosházán újra együtt volt a csapat, azután széthúzódott a mezőny. Murvás és aszfaltos szakaszok váltották egymást, szép hétvégi házak mellett haladtunk el. Végre, 12.45-kor, megpillantottuk a túra célpontját, a Ráckevei hidat. A túlsó oldalán ideális helyet találtunk a csoportkép készítésére és egy vállalkozó önkéntes fotóst is. Így utólag a kép alapján meg tudtam állapítani, hogy 26-an voltunk.
Rövid megbeszélés után, úgy döntöttünk, hogy fél háromkor ugyanonnan indulunk vissza. Na de miért megy az ember Ráckevére? Lehet a látványosságokat megtekinteni, például a hajómalom, ami ma is működőképes, bár nem a Duna sodrása hajtja, hanem egy elektromotor vagy a szerb templom az ikonosztázai lehet célja a művelődésre vágyó embereknek. A templom még zárva volt, csak 14-kor nyitott, tehát előtérbe került a másik szempont, amiért érdemes Ráckevére látogatni, a Dunából frissen kifogott hal.
Egy órányi időnk volt a ledolgozott kalóriák (bocsánat, ma már Joule-ok) pótlására, egy kis halsütőnél a városháza mellett, ahol frissen készítik a süllőt, harcsát, keszeget és hekket. A vörösesbarnára pácolt EU-raklapokból készült asztaloknál, árnyékban fogyasztottuk az ebédünket. A halsütődének váratlan forgalmat generáltunk, ekkora éhes tömegre nincsenek felkészülve, picit meg is ijedtek, mikor betódult 20 éhes kerékpáros. Így a remek sült halak elfogyasztása után, csak három órakor indultunk el, de addig is megtaláltak két geóládát, Lackó nagy örömére. A fél órás késedelem jól jött a két outisnak is, akik úgy gondolták, hogy így a túra túl rövid, ezért még leszaladtak a szigetcsúcsra, a Tassi zsiliphez. Hát ez oda-vissza Ráckevéről legalább 35 km, kb. annyi, mint mennyit eddig megtettünk. Míg mi Ráckevéről egy részben aszfaltos, részben murvás keskeny úton tekertünk Szigetszentmártonba, ők a főutat használva közelítetté meg a Szigetszentmártoni strandot.
Bár Kati és Velo jelezték, hogy a szigetcsépi strand jobb, mégis itt próbáltuk ki, milyen a Duna vize (kellemesen hűvös, de nem hideg), illetve a víz alatti talaj (kellemetlenül süppedő sár). Nem tudom, hogy egyesek miért volt már megint szükségük energiafeltöltésre, de sebaj, a többség dönt, tehát irány a fagyizó. Néhányan innentől, saját szervezésben, kis csoportokban indultak hazafelé, talán még sikerült a meccs elejét megnézniük. Mi jó túratempóban visszatekertünk Szigetcsépen át a Tököli parkerdőbe. Közben még volt egy km kerékpár kezelési technikák elsajátítására alkalmas földutas szakasz. Menet közben a tököli, szigetszentmiklósi és dél-budai túratársaink leváltak a fő csapattól, ami most már a Csepel szigeten maradva indult hazafelé. Megint Velo, segített a helybéliek által műútnak nevezett forgalmas ponton való áthaladáskor.
A gubacsi hídtól így kb. 80 km utat tettünk meg gyönyörű, nem túl meleg nyári diöben. Aki a városközpontban lakik, már 90-100 km-t írhatott bele a túranaptárba Ez vajon hány BAM-nappal egyenértékű?

(A szervezők ezúton is köszönik a résztvevőknek, hogy ilyen könnyed és problémamentes volt a túra, valamint a szuper hangulatot és a megannyi jófejséget!)