Miért jó tagnak lenni?

Úgy gondolta, a kerékpározóknak semmi keresnivalójuk az úton. Aztán valami megváltozott

Chris Cox ausztrál bringás aktivista története példa arra, hogy az elvakult "autós" szemlélete is megváltozhat. Olvasd el, mi történt Chris-szel!


Chris Cox cikke eredetileg a news.com.au-n jelent meg. Szórád Sándor fordította, Buday Bence és Halász Áron szerkesztette. A cikk a Kerékpárosklub önkéntes fordítócsoportjában készült. További érdekes cikkeket fordítócsoportunktól itt olvashatsz.


Chris Cox - fotó: news.com.au

A biciklistákat nem lenne szabad az utakra engedni – gondoltam korábban. Nem fizetnek az útért, amit használnak és nem arra tervezték ezeket a kétkerekű játékszereket, hogy „igazi” járművekkel osztozzanak az utakon.

Természetesen innen közelítettem meg a kollégám történetét is, amikor a hétvégi biciklizéséről mesélt. Elindult valahová a barátaival, mikor egy sofőr zaklatni kezdte őket. Nem tartott semmilyen követési távolságot, üvöltette a motort mögötte, próbálta ledudálni őket az útról, végül valamilyen folyadékot locsolt az irányukba az autóból.

Ez egy nyilvánvaló példája volt a szándékos veszélyeztetésnek egy bunkótól, mégis, az első ösztönöm az áldozathibáztatás volt.

Mint annyian, én is mindenhová autóval mentem. Eltűrtem a sétáló vagy kocogó embereket, mert azzal képes voltam azonosulni, de felnőtt emberek biciklin? Ezzel nem tudtam mit kezdeni.

Eltelt néhány év és kaptam egy új munkát Brisbane-ben. Egy év után feltűnt, hogy a család két kocsijából az egyiket csak a vonatállomás és az otthonom közötti utakra használom.  A garázsban porosodott egy gyanúsan olcsó mountain bike, amit még nagyon akciósan vettem valamikor. Úgy döntöttem, kipróbálom arra az öt kilométerre a kocsi helyett. Korábban 15 percet vezettem és sokáig gyalogoltam a parkolóhelytől az állomásig, míg biciklivel kényelmesen odaértem 18 perc alatt. Egyetlen gondom a vasúttársaság furcsa lakatolási szabályaival volt.

Élveztem a biciklizést, így hamar le is cseréltem az ócskavasamat egy valamivel használhatóbb biciklire. Néhány hét múlva úgy döntöttem, megpróbálom kiiktatni az útból a vonatot és eltekerek egészen a munkahelyemig. Azóta se bántam meg ezt a döntést.

Aztán eladtuk a kocsit, amivel korábban az állomásra jártam, és valódi biciklista lettem. Egyike azoknak az idegesítő embereknek, akik a korábbi véleményem szerint csak bajnak vannak az utakon.

Ez a változás alapvetően változtatta meg, amit a közlekedésről korábban gondoltam. Könnyebb volt megérteni, miért tartják magukat távol a biciklisták a parkoló autóktól, miután egy váratlanul kinyitott ajtón majdnem keresztülestem, a keskeny sávokon középre húzódás szükségességéhez pedig egy terepjáró visszapillantó tükrének kényelmetlen közelsége adott intő példát, amikor a sofőrje úgy gondolta, még pont meg tud előzni, még ha kicsit szorít le az útról. Sajnos megértettem azt is, miért káromkodtak nekem a bringások, mikor bevágtam eléjük: ez ösztönös, mikor valakinek halálközeli élménye van, és ezen az se segít, ha az élményt nem szándékosan okozták.

Mindezeknek következményeképp nem csak a gondolkodásom alakult át, de a vezetési stílusomon is nyomot hagyott a közlekedési mód változatosabbá válása. Sokkal inkább a tudatában vagyok a körülöttem lévő gyalogosoknak és biciklistáknak, alaposabban megfigyelem a környezetemet és ezt figyelembe véve tervezem, hogy merre és milyen sebességgel megyek tovább. A biciklizés jobb és biztonságosabban közlekedő sofőrt faragott belőlem.

Később még valami hatással volt arra, ahogy ezt a kérdést látom.

Egy reggel a feleségem érezhetően feldúltan hívott a munkahelyemen. Az autójából látott egy biciklistát arccal a földön. Mint később kiderült, a biciklistát Richard Pollett-nek hívták, 25 éves volt, zenész. Egy kamionsofőr ölte meg, akit később felmentettek, mert a törvény nem határozta meg világosan az előzéskor kötelezően betartandó távolságot.

Az ezt követő queensland-i parlamenti vizsgálat nyomán bevezették az 1 méteres kötelező előzési oldaltávolságot.

Ezután én is csatlakoztam biciklis érdekvédő csoportokhoz és kezdeményezésekhez. A célunk egy olyan város megteremtése, ahol a biciklizés mindenki számára kortól és erőnléttől függetlenül biztonságos és kényelmes.

A Kerékpárosklubnál mi is bringázhatóbb Magyarországért dolgozunk, többek közt kötelező előzési oldaltávolságért küzdünk.
Támogasd a Kerékpárosklubot adód 1%-ával, vagy legyél klubtag - tagságoddal most nyerhetsz is.

Nem a világuralom a cél, vagy az autók eltüntetése az utakról. Egyszerűen annyi, hogy az emberek biztonságban érezzék magukat, amíg kényelmesen eljutnak az úti céljukhoz biciklivel.

Engem mindig meglep, amikor emberek „háborúról” beszélnek autósok és biciklisták között, én egyik se vagyok, mivel mindkét közlekedési eszközt használom, ahogy a legtöbb bicikliző Ausztráliában.

A „háború” szó használata meglepő, mivel én nem kívánom az autóvezetők halálát és még soha nem találkoztam senkivel, aki autót vezet, és biciklizők halálát kívánja. Bár mielőtt tapasztalatot szereztem, én is egyike voltam azoknak, akik nem örültek a biciklisek jelenlétének az autók között.

A „háború” kifejezés még inkább zavarosnak tűnik, ha megnézzük, kik ölnek kiket. Ennek tragikus példája volt nemrég, Cameron Frewer érdekvédő társam halála. Ő is azért küzdött, amiért mi.

Cameron Frewer

Szerette volna, ha a sofőrök és a rendőrség megértik a minimális előzési távolság fontosságát és komolyan veszik a betartását. Életeket akart menteni és azt szerette volna, ha minél többen minél többet bicikliznek.


A Kerékpárosklub és a Kerékpáros Miskolc Egyesület 2017 elején mutatta be KRESZ-módosítási javaslatcsomagját, benne a kötelező 1-1.5 méter előzési oldaltávolsággal. Ezt azóta sem fogadta el a kormány, viszont kampányt indítottak az autóvezetőket megcélozva. 
Itt olvashatod a KRESZ javaslatcsomagunkat.

Halála különösen fájdalmas volt, mert életünk nagyon sokban hasonlított. Mindketten érdekvédők vagyunk, akik a biztonságosabb utakért dolgoznak, de még fontosabb, hogy negyvenes házas apák vagyunk három-három gyerekkel. A családjaink támogatnak minket a választott ügyünkben, de még fontosabb nekik, hogy minden nap biztonságban hazaérjünk.

Sokkos állapotban néztem a híreket Cameron haláláról, de a kommentekbe nem mertem beleolvasni. Tudtam, hogy mire számíthatok. Középosztálybeli heteroszexuális fehér férfiként ritkán van bármennyi tapasztalatom arról, hogy milyen lehet egy kisebbséghez tartozni, ez a kevés tapasztalat általában a biciklizéshez kötődik. A közösségi média felerősíti a szélsőséges nézetek hangját és ettől egy ilyen esemény után legjobb távol tartani magad. A feleségem viszont olvasott kommenteket, ahogy a nővérem is, és amit ezek az ismeretlenek írtak, nagyon fájdalmasan érintette őket. Nem tudtak nem arra gondolni, hogy ezek a kommentek akár rólam is szólhatnának.

Természetesen nem hiszem, hogy mindenki be fogja járni azt az utat, amit én bejártam és ezáltal egy új nézőpontból látja majd az utakat és az azon közlekedők biztonságát, de sokat segítene, ha felhagynánk a háborús retorikával, talán ez segítene megszüntetni a beszédmódot is, ami „ezekre a biciklistákra” úgy hivatkozik, mintha értéktelen tárgyak lennének, nem pedig élő emberek.

Mi mind érző emberek vagyunk, ideje úgy is viselkednünk.

A szerző Chris Cox a Brisbane West Bicycle User Group aktivistája

A cikk eredetileg a news.com.au oldalon jelent meg egy Cameron Frewer halála kapcsán indított közlekedésbiztonsági cikksorozat részeként.


Tetszett a cikk?

A Kerékpárosklub azért dolgozik, hogy bringa- és emberbarát településeink legyenek. Ez csak a Te támogatásoddal lehetséges.

Hogyan segíthetsz?

  • Add nekünk adód 1%-át! Adószámunk: 18245402-2-43. További infók az 1%-ról.
  • Lépj be! Tagsági díjaddal nem csak a munkánkat támogathatod. Helyi szervezetekhez csatlakozhatsz és rengeteg szolgáltatás, kedvezmény, biztosítás is jár érte az egész országban. Belépéshez kattints ide!

Oszd meg a cikket, ha egyetértesz céljainkkal!